A mai bejegyzés létjogosultsága talán még inkább megkérdőjelezhető, mint a tegnapié, mert nem elég, hogy a saját projekcióm, de azt sugallja, hogy óvatlanul elkövetek egy a szociálpszichológia által feltárt észlelési hibát. A szociálpszichológia, midőn leírta, hogy az emberek imádják csoportba rendezni magukat mindenféle kategória, identitás (nemzetiség, vallás, foglalkozás, társadalmi tevékenység stb.) alapján, arra is kitért, hogy az emberek hogyan észlelik a különböző csoportokat és a benne levő egyéneket. A csoportészlelés egyszerű sémát követ, nevezetesen, hogy azokat a csoportokat, amelyeknek tagjai vagyunk (saját csoport), sokszínűbbnek észleljük, felismerve minden tag egyediségét, míg azokat a csoportokat, amelyeknek nem vagyunk tagjai (külső csoport), homogénebbnek észleljük, hiszen nem állunk közeli kapcsolatban a tagokkal, nem látjuk sajátosságaikat.
Valahogy így vagyok én is a dánokkal - egységesnek tűnnek. Induljunk ki a külcsínből (mint írtam, a belbecset nemigen hagyják megismerni), a lányok divatjából: visszafogott sportcipő, szűk nadrág, bő pulóver vagy blúz, a divatnak megfelelően időnként kalap, mindez a feketén, fehéren, drappon kívül esetleg kevés színnel kombinálva. Szeretik a miniszoknyát és a testhez simuló ruhákat, leginkább feketében. Ezek a darabok kivétel nélkül minden lány gardróbjában megtalálhatók, más darabok meg csak elvétve, mint a fehér holló, például a virágmintás lebegő tavaszi szoknya. A női tanárok gardróbja ugyanez konszolidáltan: mértéktartó lábbeli, bő pulóver vagy póló, a miniszoknyával nemigen kísérleteznek. Mintha itt inkább a tömegtermelést részesítenék előnyben, és nem az egyedi darabokat kergetnék. Megvan ennek a haszna, az eddigiek fényében nem nehéz kitalálni: az egységes stílus ugyanis az egyenlőséget erősíti, megakadályozza a flancolást, a zavaró különbségek, a többnek vagy kevesebbnek lenni érzésének kialakulását.
Úgy érzem, Dániában azt várják az egyéntől, hogy a többséghez váljon hasonlóvá, fogadja el a mintákat, és ezek mentén szervezze az életét. A bőrömön érzem a konformitásra irányuló nyomást. Emlékezzünk csak vissza, korábban említettem, hogy a népfőiskolán többen is rendelkeznek valamilyen pszichiátriai diagnózissal, és e remek intézmény többek közt azt a célt is szolgálja, hogy segítsék a visszatérésüket, megerősödésüket a mindennapi, "normálisnak" tekintett életbe. Tehát nem arról van szó, hogy mindenki élhet a saját valóságában, hanem lehetőleg tanuljon meg a többség valóságában működni - ha ugyanis szabadjára engednénk a részeket, kóricáljanak, amerre akarnak, szétesne az Egész.
Ne higgyük azonban, hogy itt nem létezik tolerancia. Tolerancián nemcsak a világ iránti nyitottságot értem, hanem annak elfogadását, hogy valaki homlokegyenest különbözik tőlem, más világnézet stb., és mégsem ítélem el, mégsem akarom lelőni attól való félelmemben, hogy a másságával az én világnézetemet veszélyezteti. Itt a népfőiskolán több diák is simán megütné máshol (más országban) az ingerküszöböt, van köztünk például fogyatékkal élő, vállaltan meleg, (no meg sok kelet-európai természetesen) - itt nekik is jut hely, lehetnek önmaguk a megbélyegzés veszélye nélkül.
Azt sem állítom, hogy nem pártolják a tehetséget - a népfőiskola épp saját tehetségünk kibontakoztatását szolgálja. Nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy mindenki megtalálja, amiben jó; aki kér, a népfőiskolai tanároktól segítséget is kaphat a pályaválasztáshoz. Fontos, hogy az "igazit" válassza mindenki, mert csak úgy lesz elégedett adófizető polgár; ha pedig az "igazit" nem a munkában, hanem a hobbijában találja meg, sok hasonló érdeklődésűből közösség szerveződhet. A tehetségre épül az egyén kiteljesedése és a közösség gazdagodása. Ugyanakkor megéltük azt is, hogy az egyén tehetsége háttérbe szorult a csoport egysége mögött: emlékezzünk csak, hogy a képzőművészeti és a fotós osztály kiállítására nem a legjobb képek kerültek ki, hanem a hasonló színvonalú képek.
Úgy érzem, a dán szocializmus egyenlősége egyöntetűség is egyben. Mindenki lehet más, de egy bizonyos határon túl mindenkinek azonosnak kell lennie - egyforma öltözék, egyforma házak, hasonló életstílus és életpálya. Árnyalatnyi különbségek megengedettek. Állás, család, sportklub - nem ide gyűlnek a világ bohémjai. Mindenki lehet más, egészen addig, amíg rendben beáll a sorba és felveszi az egyenruhát - akitől ennyi nem telik, rendellenesnek találtatik a többség szemében.
Felmerülhet a kérdés, milyen alapon jutok ilyen következtetésekre a jütlandi préri egy eldugott pontján. Érdekes módon azonban a konformitás és uniformizálás, valamint a nemtörődömség, aminek tegnap szenteltem egy bekezdést, nemcsak az én élményem, hanem több külföldi diákban ért meg ez a benyomás - egymástól függetlenül, ahogy a beszélgetésekből apránként kiderül.
Snitt.
Korábban nemtetszésemet fejeztem ki a nemek közötti egyenlőség itt tapasztalt formájával kapcsolatban. Természetesen nem azt rovom fel, hogy a férfiak is hajlandóak mosogatni, kivenni a részüket a gyereknevelésből, hogy mindez nem lenézett aljamunka immár; az ilyesmi nagyon is sokat lendít minden nő kedélyállapotán. Még csak nem is az a legnagyobb vétek, hogy eltűntek a régi udvariassági formák. Azért ráncolom a homlokomat, mert az emancipált nők szívós munkával azt érték el, hogy olyanná váljanak, mint a férfiak. A nemek közötti egyenlőség a nemek egyformaságába torkollt - immár nem működik a régi recept, hogy a férfi a nő mellett válik férfivá, a nő a férfi mellett nővé, mert azt sem tudni, mi teszi a férfit és mi teszi a nőt. Úgy tűnik, a szabványosítás a legapróbb részletekre is kiterjed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése